Radioactive

Radioactive

Songfic az Imagine Dragons Radioactive című számához.

I'm waking up, I feel it in my bones
Enough to make my systems blow
Welcome to the new age, to the new age
Welcome to the new age, to the new age

Hirtelen pattant fel a szemem, levegő után kapkodva ültem fel a puszta földön. Körbenézve próbáltam koncentrálni a gondolataimat, és eldönteni: álomból ébredtem vajon, vagy pedig most kerültem egy igen valós rémálomba? Persze hamarosan megrohantak az emlékek, és a körülölelő csúnya valóság minden egyes porszemével, romos betonfalával és rozsdás, törött fémgerendájával teljes erővel vágott mellbe.  Már idejét sem tudtam, mióta ébredtem erre a látványra, mégis minden egyes alkalommal meglepetésként ért. Az elmém valószínűleg védekezni próbált, hiszen álmaimban egy jobb világban voltam, szebb korban. Emlékek voltak ezek, vagy csak elképzelt képek? Nem tudtam, de menekülést jelentettek, és én erősen kapaszkodtam beléjük.

Kipislogtam a szememből a remény képeit, és elkezdtem a felkészülést a napra. Egy romos, itt-ott beomlott falakkal és törött ablakokkal tarkított, régen talán irodaházként működő épület földszintjén vertem tábort éjszakára. Felálltam kényelmetlen fekhelyemről, és lehúztam magamról a kopott, foldozott köpenyt, ami egykor talán piros lehetett. Megtöröltem homlokomat, de nem segített túlságosan, hiszen a hamu és por már szinte a második bőrömmé vált a hónapok – talán évek? – alatt. Magamhoz vettem a földön heverő viseltes hátizsákomat, amely minden kincsemet tartalmazta: több palack víz, ami még pár napra szűkösen ugyan, de elég lesz; egy apró víztisztító szerkezet, több konzerv, és még több nanoélelmiszer. Egy kis rádiót is sikerült szereznem, ezen keresztül tartottam a kapcsolatot a többi túlélővel, és egy nagyobb csoportosulást próbáltam meg elérni, akik folyamatosan helyzetjelentést sugároztak.

Ahogy végigmentem a termen, majd az azt követő folyosón, lépteim puha visszhangot vertek a falakon. Nem kopogtak, hiszen az elhasznált cipőmre tekert több réteg rongy tompította a hangot, a földön lévő több centiméteres por- és hamutengerrel egyetemben. Kilépve az életveszélyes épületből, a fejemre húztam a köpeny csuklyáját, az arcom elé pedig egy megviselt levegőszűréses ruhadarabot tettem. Már nem sok hatással bírt, és az utcára lépve még erősebben éreztem a vegyi anyagoktól és mérgező gázoktól sűrű levegő keserű ízét a számban - mélyet lélegeztem, meg sem rettenve a már megszokott íztől. Felnéztem az égre: a nap forrón sütött, egy felhő sem állta a sugarak útját, amik felmelegítették vastag ruháimat. Már most folyt rólam az izzadtság, de a több rétegnyi rongy nélkül hamarabb áldozatává váltam volna a környezetemből támadó mérgező anyagoknak. Áltattam magam persze, hogy a területre jellemző sugárzás ellen is védekezek velük, de ezt talán még én sem hittem el. A csontjaim már régóta mintha ki akartak volna robbanni a helyükről, a húsomba a legvéletlenszerűbb helyeken és időpontokban szúrt éles fájdalom, és a rosszullétek is általánossá váltak. Nem szerettem erre gondolni, megpróbáltam elnyomni magamban az aggodalmat, inkább az előttem álló útra koncentráltam. Hiszen folytatnom kellett a gyaloglást, mint ahogy azt már időtlen idők óta tettem. Mindig az észak felé tartó úton, a halott városokon és néptelen pusztákon át, és az út végén már várt a többi túlélő, hozzám hasonló szerencsés – vagy inkább talán szerencsétlen – emberekből álló társaság.

A csendet még lépteim zaja sem törte meg, tökéletes hangtalanságban követtem a széles betonutat, hiszen emberi lény valószínűleg több kilométeres környezetemben sem volt. Állatokat már régóta nem láttam, egy-egy madár suhant csak el fölöttem körülbelül hetente-havonta egyszer. Rég elfelejtettem volna, hogy milyen az emberi hang, ha fel nem hangzik nagyritkán a rádiómból a recsegős hívó szó. Néha, hogy megtörjem a táj halott csendjét, rákezdtem egy réges-régi dalra, aminek eredetét sehogy sem tudtam felidézni. Olyan volt, mintha ismertem volna mióta élek, egyszerűen a részem lenne, ugyanúgy, mint ahogy ez a zord, kietlen táj is a részemmé vált időtlen vándorlásom során. A hangom még számomra is idegenül csengett, rekedten, alig hallgatóan, de mégis egy biztos pontot jelentett ebben a bizonytalan új korban, ahol semmim nem volt a testemen, a gondolataimon, és a reményeimen kívül. Hiszen az idő és az út végtelennek tetszett, kifolyt a kezeim közül, megfoghatatlannak éreztem. A cél éltetett: az északi kolónia elérése. Ez volt az egyetlen vágyam, nem emlékeztem, hogy mióta, de ez vezette az életemet, ebben a borzasztó új korban. Nem hagyhattam abba, amíg a testem egyben volt, a nap nem aludt ki az égen, és a világ zordan és alig, de létezett körülöttem.

Lassan kiértem a halott városból, a romos épületek labirintusából, és újra szabad terepre kerültem. A csend itt még nyomasztóbb volt, hiszen a falak között suhanó szél hangját is magam mögött hagytam, csak a fekete földek terültek el körülöttem, néha egy-egy szikla adott változatosságot a hamuval borított tájnak. A kedvenc – és egyetlen – kedvtelésembe kezdtem, az álmodozásba. Nem volt már semmim, de a gondolataimat, a képzeletemet nem vehették el tőlem, bár az emlékeim kezdtek kicsúszni az irányításom alól.  Egyre homályosabb volt az, hogy honnan indultam, ahogy a célom elérésére koncentráltam. A lehetséges jövőmre gondoltam, a többiekkel közös életre, egy állandó tetőre a fejem felett, ahol talán már nem fogok rettegve felébredni. Vagy ha mégis, ott lesz mellettem valaki, aki kedves szavakkal megnyugtat. Talán a fájdalom is elmúlik majd, a rádióból szóló hang szerint a kolónia tábora sugárzástól mentes területen van, tehát nem kell majd a miatt is aggódnom. Nem fog égni minden egyes porcikám, nem törekszik majd a testem arra, hogy belülről elemésszen lassan, sejtről sejtre.

Mikor a nap a legmagasabban volt, meg kellett állnom egy apró pihenőt tartani. A hőség kibírhatatlan volt, a testem pedig megtagadta az agyam parancsait, és a remegés lehetetlenné tette a továbbhaladásomat. Magamhoz vettem pár falatot, és egy korty vízzel öblítettem le - kevés ugyan, de ki tudja, meddig kell még utaznom? Talán hónapokig, és ha nem találok megfelelő vízlelőhelyet, igencsak lecsökkennek a túlélési esélyeim. Leültem a forró földre, és a térdeim közé hajtottam a fejem, hogy enyhítsem a hányingeremet, de ez sem segített túlságosan. Egy ideig mozdulatlan maradtam, kapkodtam a levegőt a szűrőn keresztül, majd egy furcsa hangra figyeltem fel. Mintha szárnycsapásokat hallottam volna, ezért rögtön felpattantam, és az eget kezdtem kémlelni, újra reménnyel telve, új erőre kapva. Dél felől egy hatalmas madár közelített, méltóságteljes, lassú szárnycsapásokkal szelve a levegőt. Gyönyörű volt, és a lelkem fürdött a látványban, hiszen nem láttam már élőlényt hetek – talán hónapok?  évek? – óta, főleg nem ilyen csodálatos állatot. Valamilyen sas-féle lehetett, a szél zúgott, ahogy elhúzott a fejem felett, én pedig megigézve néztem utána, észak felé. Az nem lehet, hogy egy ilyen tökéletes, erős élőlény céltalanul szálldosson, és a mozgásában egyfajta bizonyosság, véglegesség volt. Észak felé tartott, igen, egy volt tehát a célunk. Erre a gondolatra eljutva új erővel és lelkesedéssel teltem fel, és azonnal felálltam, követtem a csodálatos állatot észak felé – az jövőm felé, egy új korszakba.

Szinte vidáman, megújult reménnyel meneteltem, követve a széles betonút vonalát. Nem álltam meg, nem állhattam meg. Egy megérzés, valamilyen bizonyosságérzet született meg bennem, úgy éreztem, hogy közel vagyok, közelebb, mint eddig bármikor, most nem szabad abbahagynom az utam. Órákon keresztül gyalogoltam ebben az állapotban, míg végül megérzésem helyességére bizonyítékot találhattam. Már késő délután volt, a nap alacsonyan állt, én pedig a végkimerültség határára sodródtam, csak az izgatottság és az eltökéltség tartotta bennem a lelket. Ekkor azonban az északi horizonton egy vékony fekete csík tűnt fel a szemem előtt, ami végighúzódott az egész tájon. Mindenképp valamilyen ember- alkotta dolognak kellett lennie, az első kétkedésem után arra jutottam, hogy ha nem álmodok, és nem csak a szemem játszik velem, akkor előttem egy hatalmas fal, vagy egy hatalmas épületrendszer húzódik. Ami pedig embereket jelent, sok embert.  Megtaláltam, megtaláltam őket!  Miután az agyam felfogta ezt az információt, elnevettem magam, és kisgyerek módjára ugrálni kezdtem. Furcsa érzés volt, ahogy az arcom izmai emlékeztek a mosolyra, a nevetésre, és tudták, mi a dolguk – egy emberöltő óta nem történhetett velük már ilyen. Hatalmas boldogság csapott fel bennem, és a remény az eddigieknél is erősebben égett lelkemben, ahogy remegő lábakkal elindultam álmaim megtestesülése felé. A célom immár tisztán ott állt előttem, az időtlen utazásom véget ér hamarosan, egy új korszak kezdődik.

A délutánból este lett, és újabb boldogsághullámok öntöttek el, hogy a sötétség beálltával apró fényeket láttam felvillanni az egyre vastagabbnak látszódó falon. Megszaporáztam a lépteimet, nem törődve a körülöttem sűrűsödő éjszakával, és a szervezetem tiltakozásával. A testem minden sejtje pihenésért ordított, az izmaim elszakadásra, a csontjaim robbanásra késznek tűntek, de én megembereltem magam, és folytattam az utat, követve a fényeket. Egész éjszaka mentem, végül már vonszoltam magam, de a felvillanó világosság beleégett a szemembe, és gyors iramra sarkallt. Mire világosodni kezdett az ég alja, és újra feltűnt előttem a fekete tömeg, már sokkal közelibbnek, és hatalmasabbnak látszott. Az út mellett pedig emberi tevékenység nyomára ismerhettem: bizonyos időközönként oszlopok mellett haladtam el, amelyeket hálásan és reménytelien simítottam végig kezemmel.

Miután a negyedik ilyen oszlopot is elhagytam, furcsa dologra lettem figyelmes. Az előttem fekvő hatalmas fekete épületen egy piros lámpa kezdett el villogni, és mintha egy vijjogó hangot is hallottam volna felőle, de nem tudtam mire vélni. Folytattam az utam, bár már nem telt tőlem többre csoszogásnál, itt már nem akartam pihenőt tartani, túl közel voltam a célhoz. Semmi mást nem láttam magam előtt, csak az egyre közeledő feketeséget, minden mást kisepertem az elmémből, csak az előrejutásra koncentráltam. Mikor már körülbelül kétszáz méterre megközelítettem a monstrumot, meglepő dolog történt. A villogó lámpa alatt kinyílt egy hatalmas kapu - ami addig teljesen belesimult a falba, mintha ott sem lett volna -, és egy ugyancsak sötét, robosztus gépjármű jelent meg benne, majd elindult felém.

Megcsapott a felismerés szele: hiszen az oszlopok valamiféle érzékelő szerkezetek lehettek, és most jönnek értem, a segítségemre sietnek. Diadalmasan nevettem fel, majd térdre estem, és a tenyerembe temettem arcomat. Valami nedvességet éreztem, és egy ideig tartott, míg rájöttem: a könnyeim azok. Örömkönnyek folytak az arcomon, én pedig elképedten emeltem nedves ujjaimat a szemem elé, majd újra felnevettem. A jármű közeledett, és már láttam, hogy valószínűleg egy ólommal bevont hatalmas, a sugárzás ellen védett furgont küldtek elém. Nem indultam tovább, csak álltam, teljesen új, vagy talán inkább a vándorlásaim alatt teljesen elfelejtett érzések börtönében, míg végül a furgon húsz méterre előttem meg nem állt. Nem láttam be az ablakokon, teljesen fekete volt mind, csak találgatni tudtam, hogy vannak-e benne emberek, vagy távirányítással küldték ki. Nem kellett sokáig ezzel foglalkoznom, ugyanis mihelyst megállt, kinyílt egy ajtó, és két vastag fekete sugárzás elleni öltözetet viselő, felfegyverkezett alak szállt ki belőle. Hirtelen ijedtség töltött el, rossz előérzetem volt, de megpróbáltam elnyomni az érzést. Hiszen ez a két ember a megmentésemre jött, az időtlen vándorlásaimnak végre vége szakadhat. Az egyik alak lassan megközelített, és pár méterre tőlem megállt. Nem láttam az arcát, hiszen az öltözékhez sisak is tartozott, a hangját meg főleg nem hallhattam közvetlenül, viszont a rádiója közvetítette a férfi zord, hivatalos kérdését.

-          Ki maga, hogy hívják? Azonosítsa magát!

Szerettem volna válaszolni, de nem jött ki egy hang sem a torkomon. Erre nem számítottam, nem készültem fel arra, hogy kérdésekre feleljek. Belegondoltam, és elgyengülve jöttem rá, hogy tényleg nem tudok válaszolni, hiszen már nem emlékszek arra, ki vagyok.

Nem emlékszek a nevemre, és arra sem, hogy honnan jöttem. Hirtelen hatalmas elkeseredettség lett úrrá rajtam, és mintha az engem körülvevő buborék pukkadt volna ki, újra elöntött a fájdalom, a kimerültség, és némán, a fájdalom könnyeit sírva térdre estem az ismeretlen előtt. Az alak felém nyújtotta a kezét, amelyben egy kis szerkezetet fogott. A gépet felém közelítve az őrült sípolásba és villogásba kezdett, a védőruhás idegen pedig önkéntelenül hátralépett, majd újra megszólalt.

-          Ön súlyosan sugárfertőzött. Veszélyt jelent a Kolónia számára, ezért elrendelem a likvidálását.

Értetlenül néztem rá, nem voltam képes felfogni a szavak jelentését. Csak akkor tudatosult bennem, hogy mi következik, amikor a férfi intett a jármű mellett álló társának, az pedig felemelt fegyverrel fordult felém. Nem kezdtem el pánikolni, nem sikoltoztam, nem védekeztem, de a hatalmas csalódottság letaglózott. A rám szegeződő fegyvert bámultam, próbáltam visszaemlékezni arra, hogy ki is vagyok valójában, de a fájdalmon és a vándorláson kívül semmi mást nem tudtam feleleveníteni. Láttam a kesztyűs ujj mozdulását a ravaszon, hallottam a hangos durranást, és a mellkasomra nézve láttam, ahogy vér szivárog át a szakadt rongyaimon keletkezett lyukon, azonban nem éreztem új fájdalmat. A mellkasomban dübörgő fájdalom csak egy volt a többi között, beleolvadt az utamat eddig is kísérő kínok egységébe. Lehunytam a szemem, és egy boldog emléket kerestem, de nem találtam semmit, hát az álmaim képeibe kapaszkodtam, a képzelt emlékképekbe. Egy illatos zöld mezőre gondoltam, madárszárnyak suhogására, gyermekek nevetésére, és boldog voltam. A fájdalom lassan gyengült, majd teljesen megszűnt. Eltűnt, és vele eltűnt minden, ami valaha én voltam.