Hallatlanul váratlan - Kívánság üst

Véget ért a merengő Kívánság üstje, ezért gondoltam, megosztom a történetet, amit oda írtam. Chris kívánságát teljesítettem, és sajnos időhiány miatt a vége elsietett lett. Viszont beleszerettem a karakterekbe - akiket nem tudtam eléggé kidolgozni és bemutatni a kis novellában -, szóval várhatók még szösszenetek ebből a világból a jövőben.

Brian élete teljesen hétköznapi, veszélyektől mentes, mígnem egy különös, ballonkabátot viselő idegen és egy még különösebb könyv felbukkanása ezt meg nem változtatja.

Természetesen meglocsoltam egy jó adagnyi varázslattal, mert, ahogy azt Footloose is megmondta: „mindenkinek szüksége van az életében egy kis varázsra”.

Chris kívánsága: Könyvesboltban dolgozni korántsem veszélytelen mulatság. Különösen akkor nem, ha két együtt érkező sötét öltönyös vásárlód összeverekszik egy ballonkabátos fickóval, amikor meghallották, hogy ugyanazt a könyvet keresi, amit ők is. Amiről te még csak nem is hallottál. Ám este a raktárban pakolászva mégis rábukkansz a Teóriák a teleportálásról – elmélet és gyakorlat című kötetre, és persze muszáj beleolvasnod...

Hallatlanul váratlan

 Nyugodt, szinte unalmas péntek délután volt a könyvesboltban. Briannek csak néhány beszállingózó vásárlóval kellett foglalkoznia annak ellenére, hogy már csak két hét volt karácsonyig. Tudta, hogy a nyugalmának hamarosan vége szakad, azonban arra egyáltalán nem gondolt, hogy ezt nem a szokásos karácsonyi vásárlótömeg megjelenése, hanem egy különleges vásárló, és a még különösebb események fogják okozni.

 A fiatal férfi a pultnál ülve olvasott, hogy valamivel elüsse az időt az üres boltban. Egy Edgar Allan Poe novelláskötetet kapott le még a délelőtt folyamán az antikvárium-részleg egyik polcáról, hiába tudta már szinte kívülről a történeteket, mégis ugyanolyan borzongással töltötték el minden olvasáskor. Brian szeretett olvasni. Imádott olvasni. Túlságosan is – legalábbis ez volt, amit a szülei és a barátai a fejéhez vágtak folyamatosan. Emiatt szerzett bölcsészdiplomát, még akkor is, ha mindenki használhatatlannak, feleslegesnek tartotta. És emiatt nem képzelte el a jövőjét soha másképp, mint a nagyapja antikváriumának dolgozójaként. Gyerekkorában minden szabadidejét itt töltötte, később minden nyáron itt segített ki, mikor pedig a nagyapja úgy döntött, visszavonul, magától érthető volt, hogy Brian veszi át a kis bolt vezetését. Természetesen tele volt ötletekkel és tervekkel, ezért lelkesen bele is vetette magát az antik boltocska átalakításába. A használt könyvek polcai mellett megjelentek a legújabb regények, a kortárs írók újdonságai, és a bolt kettéosztottsága, fiatalossága és kellemes hangulata hamar a vásárlók számának robbanásszerű növekedéséhez vezetett.

 Azonban ezen a délutánon csendes volt a hely, az utcáról beszűrődő tompa zajon kívül semmi sem zavarta meg Briant, ahogy belemerült az olvasmányába. Valószínűleg ezért ugrott hatalmasat ijedtében akkor, mikor az ajtóra szerelt csengő mégis egy vásárló érkezését jelezte, kipukkasztva a saját maga köré húzott buborékot. Riadtan pattant fel az asztaltól egy ijedt hangot hallatva, a könyv pedig kiesett a kezéből, és nagyot koppant a padlón. A jövevény meglepetten figyelte, ahogy Brian a mellkasához kapva próbálta visszaállítani a szívverését a megfelelő ritmusúra.

 – Zavarok talán? – kérdezte a belépő, világosbarna ballonkabátot viselő férfi összeráncolt homlokkal, zavart kifejezéssel az arcán.

 – Nem, dehogy, jöjjön csak be! Segíthetek valamiben? – szedte össze magát Brian, majd a szokásos, a lehetséges vevőknek szánt mosolyt az arcára varázsolva köszöntötte az idegent.

 – Ami azt illeti, igen, egy bizonyos könyvet keresek – jött közelebb a sötét hajú férfi, aki, mint Brian ezt megfigyelhette, igencsak jóképű volt világító zöld szemével és hosszú ballonkabátjában. – Biztos nincs semmi gond, nem szakítottam félbe valami fontosat? – kérdezte újra aggódva. Brian hebegve, a férfi tekintetét kerülve magyarázkodni kezdett, miközben lehajolt a földre került könyvért.

 – Nem, nem, csak… egy cseppet máshol jártak a gondolataim – idegesen futtatta végig ujjait göndör haján, majd feljebb tolta orrán a szemüvegét, mint mindig, ha zavarban érezte magát. Letette a visszaszerzett könyvet a pultra, majd félénken a jövevényre pillantott. – Tehát… Pontosan milyen könyvet is keresünk?

 A férfi tekintete követte Brian mozdulatát, és elmosolyodott – Így már megértem, Poe rám is hasonló hatást szokott gyakorolni… – Pár pillanatnyi szünet után tekintete az eladó névkártyáján állapodott meg –, Brian. Tehát, vissza a tárgyhoz. A Teóriák a teleportálásról – elmélet és gyakorlat című könyvre lenne szükségem.

 – Nem emlékszem, hogy találkoztam volna vele, de lehet, hogy csak elkerülte a figyelmemet. Rögtön utánanézek. – Gondolatban megvonta a vállát a furcsa cím miatt, csak egy furcsa sci-fi regénynek gondolta.

 – Már sok helyen kerestem, de sehol sem hallottak róla, pedig nagyon fontos lenne megszereznem. Tudja, akaratos, túl nagy tudásvággyal rendelkező unokahúgok, meg ilyesmi – mosolyodott el.

 – Persze, persze, a közeleg a karácsony – válaszolt Brian alig odafigyelve, miközben a számítógéphez lépett, és beírta a címet a keresőbe. – Szerencséje van, összesen hármat rendeltünk, egy még megvan, meg is keresem mindjárt.

 Kilépett a pult mögül, és elindult a polcok között, az ezoterika-részleget keresve. Nem árultak sok könyvet ebben a témában, főleg Viola, a bolt másik alkalmazottja érdeklődött irántuk, emiatt mindig volt egy-két – Brian szavaival élve „furcsa” – kötet a polcokon. A férfi különösnek tartotta, hogy csak három darab volt a boltban, ilyen még soha nem történt, de Viola számlájára írta az incidenst.

 – Ez különös… Itt kellene lennie. – Zavart tekintettel futott végig ujja a könyvek gerincein, de a keresett darabot nem látta közülük, bocsánatkérően fordult vissza az őt követő férfihoz. – Sajnálom, de úgy látszik, valami hiba történt. Ha valaki nem tette vissza mondjuk a romantikához, akkor már tényleg nincs meg a könyv – rázta a fejét rosszallóan.

 – Biztos benne? – kérdezte az idegen csalódottan, majd választ sem várva folytatta. – Annie, Annie, akkor egy ideig nem játszhatsz térugrálósdit – rázta a fejét elgondolkodva, Brian pedig úgy tett, mintha nem hallotta volna az újabb furcsaságot, nem akarta hallani.

 – Ha tényleg ennyire fontos, akkor esetleg még utánanézhetek pár helyen, és értesítem, ha megtaláltam, hiszen elvileg itt kell még lennie egy darabnak valahol.

 A férfi szemei reménykedve csillantak fel, és egy sugárzó mosolyt küldött Brian felé, aki megállapította magában, hogy ez teljesen megváltoztatta az arcát, a szemei szinte egy vékony vonallá váltak, de az írisze zöldje szinte világítani tetszett. Talán egy kicsit túl sokáig is figyelte a férfit, mert felrévedve a gondolataiból, erősen gondolkoznia kellett, hogy mit is mondott a másik alig pár másodperccel korábban.

 – Az nagyon kedves lenne öntől, hálás lennék érte.

 – Semmi gond, de nem biztosíthatom, hogy mindenképp megtalálom – válaszolt Brian, miután a szavak értelmet nyertek számára. – Szükségem lenne akkor az elérhetőségére – szólt újra, már a pult mögül, tollal a kezében, mire a férfi újabb köszönetekkel halmozta el, és lediktálta a telefonszámát.

 A csengő újabb vásárló érkezését jelezte, Brian pedig felnézve látta, ahogy egy fekete öltönybe öltözött középkorú férfi, és egy sötét nadrágkosztümöt és magas sarkú cipőt viselő, fiatal, szőke nő lépett be a boltba. Fagyos, hivatalos légkör vette őket körül, ez már egy pillantás alatt észrevehető volt. Brian felhúzott szemöldökkel pillantott rájuk, majd gyorsan végignézett saját maga szétnyűtt farmerén és pólóján (ma a választása a „No shit, Sherlock” – feliratúra esett), összehúzta magát, és elgondolkozott, hogy lemaradt-e vajon valamiről. Egyszerre három furcsa vásárló tartózkodott a kis boltjában, ebből egy túlságosan is jóképű volt, nem létező könyveket keresett, és igen csak jól állt rajta a ballonkabát – mégis miért vette fel egyáltalán? havazik kint, ez pedig biztosan nem valami meleg öltözet –, a másik kettő pedig különösen veszélyes kisugárzást árasztott. Brian jó eladóhoz híven udvariasan köszöntötte őket, de azok egy szóra se méltatták, hanem rögtön a polcok felé irányították lépteiket, pontosabban az ezoterika-részleg felé.

 – Köszönöm, akkor mindenképpen hívni fogom. Ha semmiképp nincs meg a könyv, akkor is, nehogy hiába kelljen várnia – fordult vissza a kevésbé veszélyes vásárlójához, akinek a nevét még mindig nem tudta. – Kit is keressek…?

 – Jaj de udvariatlan vagyok, hiszen még be sem mutatkoztam! – a férfi szemei tágra nyíltak, és az arckifejezése arra utalt, hogy ezt tényleg égrengető bűnnek tartja. – Ethan, Ethan North.

 – Ugyan, semmi gond, köszönöm Mr. North – Brian gyorsan lekörmölte a telefonszám mellé a nevet is.

 – Ethan, ha kérhetlek – hajolt a pult fölé a férfi, miközben egy magabiztos mosoly játszott az ajkán. – És még egyszer köszönöm a segítséget.

 – Csak természetes – hadarta az eladó, gyorsan visszakapva a tekintetét a hirtelen túl közel kerülő zöld szemekről. – Mi is volt a pontos cím?

 – Teóriák a teleportálásról – elmélet és gyakorlat.

 Brian szinte már el is feledkezett az öltönyös-kosztümös látogatókról, akik viszont ebben a pillanatban előbukkantak a polcok mögül, és a veszélyesség mellett valamiért most mintha a düh légköre is körüllengte volna őket. Pedig Brian biztos volt benne, hogy nem adott semmi okot a haragra, és a boltban se találhattak semmilyen kifogásolnivalót. Még furcsábbá tette a dolgokat, hogy Ethan lassan megfordult, és kényelmesen a pultnak támaszkodva megszólította a dühösen kopogó cipősarkakkal feléjük siető nőt.

 – Ó, kedves Christine, már azt hittem, hogy meg sem ismersz.

 – Drágám, olyannyira sikerült beleolvadnod a hallatlanok világába, hogy már nem is csodálkozok azon, ha nem figyelek fel rád – a szőke nő hangja Briant a pengék összecsapására emlékeztette, éles volt és magabiztos, ahogy lényének minden más része is, a tökéletes szőkére festett hajától a sminkjén át egyenes tartásáig. Közben utolérte a társa is, és ő is rosszallóan nézett az eladó által igen csak kellemes személynek tartott Ethanre. Mivel nem úgy tűnt, mintha a közeljövőben akárki is foglalkozni szeretne vele, leült, és várakozóan nézte vásárlói kibontakozó drámáját – persze csak miután idegességében végigfuttatta az ujjait göndör fürtjein, és feljebb tolta az orrán a szemüvegét.

 – Nem értem, hogy mi a gondod ezzel. Nektek és a Különleges Fejlesztések talpasainak nem éppen ez lenne a célotok? Sötétben tartani a hallatlanokat, míg ti vígan kísérletezgettek?

 – Fogd vissza magad! – sziszegte a nő Ethan arcába, kék szemei mintha még élénkebb árnyalatot vettek volna fel. – Tudod jól, hogy akármikor bevihetünk, meg van hozzá a jogunk. Jobban teszed, ha befogod a szád, és most rögtön átadod azt a könyvet.

 A férfi felnevetett, mintha cseppet sem találná ijesztőnek a nő fenyegetőzését, Brian pedig még mélyebbre süllyedt a székében, már meg sem próbálta megérteni, miről beszélnek a vásárlói, inkább megpróbált láthatatlanná válni, eltűnni a pult mögött.

 – Eddig ezer meg egy alkalmatok lett volna arra, hogy bevigyetek, nem félek attól, hogy pont most jön el a cselekvés ideje. Mellesleg Peter mesélt az őt ért incidensről, és tájékoztatott, hogy a képességeitek nem túl… Hogy is fogalmazzak? Biztosan nem lenne szükségem izzasztó manőverekre, ha valamelyikőtök is ellenem fordulna. Az egyetlen dolog, ami félelmet kelt bennem, az talán az a fegyvernek is beillő cipő. Na, azzal vigyáznom kellene, csak le kell kapnod a... – Nem tudta befejezni a mondatot, ugyanis a Christine-nek nevezett nő borzasztó gyorsasággal lendítette meg a kezét, ami aztán Ethan arcán landolt, tenyér alakú sötétvörös foltot hagyva maga után. Brian akaratlanul is felugrott, hogy a férfi pártjára álljon, de végül nem volt erre szükség, és hitetlenkedve nézte a további fejleményeket.

 Ethan arca elkomorult, tekintetébe düh költözött, szinte földöntúlian világos árnyalatú zöld szemeiben mintha árnyak kavarogtak volna. A két vitás fél közötti levegő láthatóan megremegett, majd Christine jó pár lépéssel hátrált, mintha valami erő kényszerítette volna erre, Ethan pedig az idősebb férfihez lépett.

 – Mivel elég tisztelettudónak tartom magam ahhoz, hogy ne üssek meg egy hölgyet – bár téged aligha lehet hölgynek nevezni –, ezért nagyon remélem, hogy a társad átvállalja a cselekedeted következményeit – ezzel meglendítette ökölbe zárt kezét, majd egy erős ütést mért a férfi arcára. Az nem tudott védekezni, annyira hirtelen érte a támadás, de hamar összeszedte magát, és vérző orrával nem törődve Ethan felé emelte a kezét egy furcsa mozdulattal.

 – Ugyan már, egy hallatlan társaságában, és egy teljesen hétköznapi könyvesboltban akarod használni az erőd? Ez nem ellenkezik a Különleges Fejlesztések eszméivel? – kérdezte gúnyosan a ballonkabátos, mire a férfi Brianre emelte a tekintetét, egy pillanatig hezitált, majd meggondolva magát, leeresztette a karját.

 – Hát persze hogy nem, drágám – lépett közbe a nő. – Épp ezért inkább a saját eszközeinkkel intéznénk el ezt a konfliktust.

 Ethan csak gúnyosan felnevetett.

 – Hát persze, menjetek csak, bújjatok a nevetséges eszméitek mögé. Félemlítsetek és támadjatok meg ártatlanokat csoportban, úgy, hogy semmi esélyük se legyen. Miért is gondoltam, hogy most az egyszer látok közületek valakit, aki egyedül is kiáll magáért?

 – Ó, hidd csak el, a viselkedésednek még következményei lesznek – szólt Christine vészjósló hangon. – De először is követelem, hogy add át a könyvet!

 – Mégis milyen könyvet? – Ethan összevonta a szemöldökét, és kérdően nézett a nőre.

 – Hát azt az éber-könyvet, ami valamilyen hiba következtében ebbe a közönséges boltba került. Veszélyesnek találtuk, és azért jöttünk, hogy elkobozzuk.

 – Veszélyesnek? Pont ezt a könyvet. Veszélyesnek? Ezt nem hiszem el… – nevetett a férfi hitetlenül – Hát már sajnos elkéstetek, mert úgy néz ki, hogy valaki elvitte előletek.

 – Drágám, az idő és a hely nem alkalmas a szokásos játszadozásaidra, most rögtön…! – azonban a nő nem tudta befejezni a mondandóját, mert valaki hangosan megköszörülte a torkát, ezzel félbeszakítva őt. Meglepődve nézett Brianra, mintha elfelejtette volna, hogy más is tartózkodik rajtuk kívül a helyiségben, majd szinte undorodó arckifejezéssel végigmérte őt.

 – Öhm… izé – dadogta Brian, majd összeszedte magát, és a félelmetes szőke szemébe nézett. – Elnézést, hogy félbeszakítom a… hmm… beszélgetést. De tudatnom kell önnel hölgyem, hogy az önök által keresett könyv, amennyiben ennek címe Teóriák a teleportálásról, nem található meg a boltunkban. – Ez az, megcsinálta. Dadogás nélkül elmondta, és a hangja is csak párszor remegett meg, ez mindenképp sikerként könyvelhető el. – Erről éppen most tájékoztattam Mr. Northot is.

 Christine hitetlenkedve nézett vissza rá, valószínűleg azt gondolva, hogy Brian csak Ethan megsegítésére mondta ezt.

 – Hát persze… – húzta el a száját a nő, lekicsinylően nézve az eladóra, aki újra végigfuttatta ujjait a haján, még jobban összekuszálva azt, majd megigazította a szemüvegét.

 – Biztosíthatom, hogy így van – bólintott magabiztosságot színlelve.

 – Jól van, akkor azt hiszem, nem is zavarok tovább, drágám – szólt Christine gúnyos hangon, majd Ethanhöz fordult. – Te pedig készülj fel, mert hamarosan újra találkozni fogunk, de akkor már más környezetben.

 Ezzel elfordult, intett a társának – aki, mint ahogy azt Brian konstatálta, az egész incidens alatt egy szót sem szólt, most pedig a még mindig vérző orrára szorított zsebkendővel igen csak komikusan festett –, majd kecsesen, egy ragadozó nagymacskáéra emlékeztető léptekkel elhagyta a boltot, az idősebb férfi pedig kötelességtudóan követte. Az ajtó becsukódását a csengő vidám csilingelése kísérte, ami megtörte a helyiségben uralkodó csendet.

 Brian lerogyott a pult mögötti székére, és a kezébe temette az arcát. Mikor újra felpillantott, észrevette, hogy a másik férfi összevont szemöldökkel tanulmányozza őt.

 – Hát tudod – kezdte tétován –, mikor ma reggel felkeltem, azt hittem, hogy a legérdekesebb dolog, ami történni fog velem az kivételesen egy élvezhető karácsonyi dal lesz a rádióban, vagy éppen, hogy a szokásos caffé lattém helyett most capuccinót fogok inni. De ez… – csóválta meg a fejét, komoly tekintettel nézve a másikra. Ethan megfejthetetlen kifejezéssel nézett vissza rá, majd hirtelen felhorkantott, és megállíthatatlanul nevetni kezdett. Pár pillanat múlva Brian is csatlakozott hozzá, és végül egyikük sem tudta már, hogy miért nevetnek.

 – Atya ég, el tudom képzelni, hogy neked ez milyen abszurdnak tűnhetett – szólt Ethan már a kuncogásával birkózva, lassan lenyugodva, de azért még mindig egy mosollyal az arcán, és vidám ráncokkal zöld szeme körül.

 – Nem is tudom, hogy egyáltalán tudni akarom-e, miről volt szó. Ha megkérdeznélek a magyarázatáról, válaszolnál? Vagy elmondanád, de utána meg kéne ölnöd? – kérdezte álkomolyan.

 – Ki tudja, lehet, hogy szükség lenne rá – ment bele a játékba a ballonkabátos is, majd az órájára pillantott, és elkáromkodta magát. – Most azonnal indulnom kell, már el is késtem a munkahelyemről. Nem hiszem el, ez már a második a héten…

 – Dolgozni mész, ilyenkor? De hát mindjárt este hat – jegyezte meg Brian.

 – Ne is mondd – sóhajtott fel a férfi. – De most tényleg szaladnom kell. Ha esetleg még mindig kíváncsi lennél a magyarázatra, egy kávé mellett szívesen elmesélek mindent – mondta egy félmosollyal az arcán, még egyszer végignézve az előtte állón. – A számomat már úgyis tudod – egy utolsó, sokatmondó mosollyal megfordult, és időt sem hagyva Briannek hogy válaszoljon, már kint is volt az ajtón, a kabátja lebegett nyúlánk alakja mögött, ahogy futásnak indult. A boltos hitetlenkedve nézett utána, megrázta a fejét, és a hajába túrt. Nem lehet, hogy arra utalt… hogy úgy gondolta… Vagy mégis?

***

 Brian a bolt raktárában matatott elgondolkodva, oda se figyelve arra, hogy mit csinál a könyvek rendezése címén. Már bezárta az üzletet, túl volt a rutinszerű feladaton, bár az elkalandozó figyelme miatt ez is tovább tartott a szokásosnál. Nem volt ő ehhez hozzászokva, a nyugodt, minden ízében veszélytelen életformát választotta, mikor eldöntötte, hogy a kedves könyvei között fog dolgozni. Az egyáltalán nem volt benne a pakliban, hogy valami olyan történik vele, amit a regényhősök is megirigyelhetnének. Akármilyen ügybe is keveredett Ethan, valamilyen szinten ő is belekerült, pedig fogalma se volt arról, hogy mégis mi annyira fontos abba a bizonyos könyvben. Talán valamilyen szervezet titkos iratait tartalmazza a bugyuta álcím alatt? Vagy esetleg a nő és a társa a kormánynak dolgoznak, Ethan pedig valahogy az útjukba került? Minden esetre Christine az utóbbi elgondolásnak megfelelően viselkedett.

 Dehogyis, nem szabad ennyire messze kerülnie a valóságtól, hiszen ennek mégis mennyi lenne az esélye? Nem túl sok, az biztos. De akkor mégis mi másról lehetne szó?!

 A furcsán fénylő szemek, és a nőt hátralökő erő pedig megint csak összezavarták, ahogy a különös kifejezések is, amiket a két fél használt. Talán a szavak valami mást takartak, a jelentésükkel pedig mindhárman tisztában voltak. Ennél többet nem tudott kiokoskodni, hiába törte a fejét a férfi távozása óta folyamatosan. És persze Ethan… Brian el sem tudta képzelni, hogy mit látott benne a férfi, aki magas volt, különösen jóképű, és mindenképp izgalmas élete lehetett. Újra végignézett magán, és arra gondolt, hogy biztos félreértette a férfi szavait. Aki pedig mégis találkozni szeretett volna vele, a szavai, és a tekintete is egyértelművé tették ezt. Briannak viszont ez minden volt, csak egyértelmű nem. És ha mégis elhiszi, hogy Ethan szeretne tőle valamit? Elfogadja a meghívást, vagy ne? Hiszen mégis öltönyös-kosztümös emberekkel verekedett az ő nyugodt, békés kis boltjában, akik elég erélyesen meg is fenyegették – valami veszélyes dologba keveredett, és annyira könnyedén fogadta, mintha ez mindennapos lenne számára.

 A tépelődésének végül az vetett véget, mikor újabb könyvet vett ki a dobozból. Épp hogy csak a rápillantott a címére, hogy a megfelelő polcra tudja feltenni, de a mozdulat közepén megállt, majd hisztérikus nevetésbe kezdett. Ha valaki most látta volna, biztosan nem gondolná épelméjűnek, gondolta, miközben felcsapta a Teóriák a teleportálásról – elmélet és gyakorlat című könyvet a tartalomjegyzéknél. Úgy, mint minden jó könyvnél, itt is elől volt a tartalomjegyzék – jó pont. Viszont ezen kívül semmi más érthető dolgot nem talált benne. Pontosabban értette a szavakat, de a szöveg mondanivalóját nem tudta kitalálni, egy idő után fel is adta, és azon kezdett el gondolkozni, hogy mikor tudja Ethant megörvendeztetni a jó hírrel.

 ***

 Másnap, egy rövid, nyugtalan alvás után Brian fáradtan kelt, és a szokottnál több időt töltött a tükör előtt. Köszönhető ez annak, hogy az előző napi sikeres könyvvadászata után még az este felhívta Ethant, és megbeszélt egy találkozót az örvendező férfival. Mivel ő pont akkor lett volna szabad, mikor Brian még a boltban teszi a dolgát, megegyeztek abban, hogy az ebédszünetben ülnek össze egy rövid kávéra a könyvesbolt közelében lévő kávéházban. Mivel Brian ruhatára nem volt túl nagy a rengeteg, saját maga által csináltatott vagy rendelt feliratos pólókon kívül, végül úgy döntött, hogy nem fogja megjátszani magát, és ezek közül választ egyet a napra. Emlékezett arra, hogy a férfi megjegyzést tett az olvasmányára az előző napon, ezért a „Szólt a Holló: Soha már!”*– verssort mutató darabra esett a választása.

 A szombati nap már tényleg meghozta a karácsonyi zsúfoltságot, tehát Briannek alig volt egy szabad perce, viszont a gondolatai folyamatosan a délutánon jártak és azon, hogy hamarosan meg fogja tudni a rejtély megfejtését. Mikor végre átfordíthatta a bolt ajtaján a „Zárva”– táblát, felkapta azt a bizonyos könyvet, átfuttatta az ujjait a göndör fürtjein, azt remélve, hogy egy kicsit rendezettebbnek tűnnek, mint általában – természetesen ezzel az ellentétes hatást elérve –, majd elindult a megbeszélt kávézó felé. Kilépve összehúzta magán a kabátot, az arcába húzta a sálat a hideg ellen, és elvegyült az utca emberei között.

 A Semiramis kellemes hely volt, akár a törzshelyének is mondhatta, olyan gyakran megfordult itt. Az ajtó mellett tábla hirdette, hogy „Itt finom a kávé!”, ami igaz is volt, belépve pedig kellemes meleg fogadta. Körbenézve látta, hogy Ethan még nem érkezett meg, viszont a kávézóban a szokásosnál sokkal több vendég tartózkodott, szinte minden asztalnál ültek, ami nem volt jellemző a nap ezen részére. Brian meglepődött, hogy pont egy szabad asztal volt még, leült, és hamarosan rendelt is a kedves lánytól, aki mindig kiszolgálta, és aki a legfinomabb kávét készítette az egész városban. Nem sokára már boldogan itta a kedvenc karamellás lattéját, amikor felpillantva látta, hogy egy ballonkabátos alak áll a kávézó ajtaja előtt, és hamar felismerte benne a várt személyt. Elmosolyodott, és várta, hogy kinyíljon az ajtó, de el is tűnt a mosoly az arcáról, mikor a férfi elkezdett fel-alá járkálni. Miért nem jött be, valami baj volt? Nem tetszett neki a hely? De hát miért ne tetszett volna, gondolta Brian, itt valami más dolog lehetett a háttérben. Éppen arra gondolt, hogy feláll és kimegy a férfihoz, mikor az megállva hirtelen kitárta az ajtót, de nem jött tovább, viszont hangosan bekiáltott.

 – Brian, gyere ki onnan rögtön! – az arca aggodalmat, szinte félelmet tükrözött.

 Ugyanabban a pillanatban a kávéházban tartózkodó vendégek nagy része felugrott, a többiek mozdulatlanná váltak, Ethan pedig berontott, elkapta Brian karját, és szitkokat szórva a különös mozdulatokat végző emberek felé, a kijárat felé rohant.

 – Csapatban, hát persze hogy csapatban jöttök, gyávák! – kiáltotta, miközben a kijárat felé húzta a megszeppent és teljesen összezavarodott férfit, azonban nem jutottak sokáig. Brian úgy érezte, mintha betonba lépett volna, ami azonnal megszilárdult a lábai körül, és nem engedte tovább lépni. Majd mintha valamilyen ólmos fáradtság tört volna rá, nem bírta nyitva tartani a szemeit, és hiába harcolt ellene, lassan elsötétült körülötte a világ.

***

 Mikor kinyitotta a szemét, először nem tudta, hogy hol van, nem emlékezett arra sem, hogy miért aludt el egyáltalán. Azonban hamar észrevette, hogy mozgásban van, tehát valószínűleg valamilyen járműben lehet, majd felismerte a filmekben látott rabszállítókhoz hasonló környezetet maga körül, és a férfit maga mellett. Rögtön visszatért minden emlék a kávéházról, az őket körbevevő emberekről, és… Te jó ég, most rögtön választ kellett kapnia a kérdéseire, különben biztos, hogy arra a következtetésre jut, hogy megőrült, és most is csak hallucinál. Fel akart ugrani, és magyarázatot követelni Ethantől, de a lábait még most sem tudta megmozdítani, mi több, úgy érezte, mintha oda lenne szögezve az üléshez. A mellette lévő férfi szomorúan, bocsánatkérően nézett rá, majd lehajtotta a fejét.

 – Ethan… – kezdte, majd megköszörülte a torkát, a hangja túlságosan is elhaló és magas volt, mutatva a pillanatnyi lelkiállapotát. – Mégis mi a franc folyik itt?

 A férfi felsóhajtott, behunyta a szemét, mintha erőt gyűjtene, majd a szemébe nézett.

 – Sajnálom, nem így akartam elmondani. És hogy belekevertelek ebbe az egészbe. Nem akartam, egyáltalán nem gondoltam arra, hogy téged is elhoznak, hiszen csak én kellek nekik… – a kezébe temette az arcát, máskor rendezett sötét tincsei most összekuszálva álltak, zöld szemében pedig ismét mintha árnyak kavarogtak volna.

 – De mégis kik ők? És hova visznek minket? – Brian hangja megint megemelkedett, és már közeledett a hisztériához.

 – Jobb lesz, ha a legelején kezdem. Brian, hinned kell nekem, tudnod kell, hogy csak az igazat mondom. De először is nyugodj meg, semmi bajod nem fog esni, jönni fog értünk a segítség – Ethan megfogta a másik férfi kezét, és nyugtatóan megszorította. – Tehát… – mosolyodott el, ami furcsa volt ebben a helyzetben és környezetben. – Mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám, hogy a varázslat létezik, és öröktől fogva körülöttünk van, mindig és mindenhol körbevesz minket?

 – Azt, hogy őrült vagy – csóválta a fejét Brian. – Hiszen nem egy rohadt Harry Potter regényben élünk, hogy lehetne… – elhallgatott, hiszen észrevette, hogy a történések igenis igazolják a férfi szavait. – De hát ez nem lehetséges! – kiáltott fel kételkedve, de Ethan csak mosolyogva bólintott, majd mesélni kezdett.

 Brian agya zsongott a sok új információtól, mire a férfi a mondandója végére ért, és alig tudta őket megemészteni. Hihetetlen volt mindaz, amit megtudott, de mégis minden összekapcsolódott, és tökéletes értelmet nyert. Röpke fél óra alatt megtudta, hogy léteznek olyanok, akik különösen jól tudják irányítani a körülöttünk kavargó, és az egész világunkat átszövő energiát – amit Ethan, a tudatlan férfi könnyebb megértése érdekében, többször is varázserőnek hívott. Ők, vagyis az éberek, akik figyelnek a környezetükre, a többi, Brianhez hasonló embert hallatlannak nevezik.

 – Értem, szóval én mugli vagyok, te pedig varázsló – fordította át Harry Potter-nyelvre a magyarázatot, de a férfi hamar lehurrogta.

 – Nem, nem, dehogyis, ez nem ennyire egyszerű. Akárki képes arra, hogy irányítson. Te is meg tudod csinálni, csak koncentrálnod kell, és rengeteget gyakorolni. Viszont nekünk nagyobb tehetségünk van hozzá, hogy úgy mondjam. Valószínűleg te sosem lennél képes azt megcsinálni, amit én, de egy alapszintű tudást elsajátíthatsz, mint mindenki más.

 – Komolyan, engem is meg tudnál tanítani? – kérdezte Brian izgatottan, egy pillanatra megfeledkezve a helyzetükről a sok új ismerettel járó izgalom miatt.

 – Persze, szívesen segítek, csak először kerüljünk ki innen – mosolyodott el Ethan, újra Brian kezéért nyúlva, amit ez alkalommal nem is eresztett el.

 Az elrablóik, mint ahogy azt Brian megtudta, az éberek Hivatalától eltávolodó, és a kormánynak dolgozó éberek egy csoportja, akik a Különleges Fejlesztések és Kutatások Intézetét alkotják.

 – Vagy rövidebben, különleges fejlesztések, vagy KüF. Mi csak így hívjuk őket. Az energiával kísérleteznek, mint ahogy azt a névből gondolom már leszűrted, de nem riadnak vissza a mocskos eszközöktől. Mindig is a fegyverek, tömegmanipulációs technikák, és más, a kormány által parancsba adott dolgok kutatására törekedtek. És persze nem értenek egyet a mi céljainkkal.

 – Amik mik is lennének…? – szólt közbe Brian, mielőtt a férfi tovább mondhatta volna.

 – Egyenlőség, legfőképp – komolyodott el Ethan. – Ki akarunk lépni a fényre, megmutatni a hallatlanoknak azt, ami eddig elkerülte a figyelmüket. Úgy véljük, hogy most ért el a társadalom arra a szintre, hogy talán képesek lennének minket befogadni. Nem mondom, hogy könnyű lesz, de meg kell vívnunk ezt a csatát is – vonta meg a vállát végül.

 – Hadd találjam ki, ezek a rohadékoknak – bökött a fejével a jármű eleje felé – nincs túlságosan az ínyükre, hogy a polgárok tudomást szerezzenek a piszkos kis játékaikról.

 – Pontosan, ha össze akarnánk foglalni a sztori lényegét, ez lenne az.

 Ezután pár percig a gondolataikba merülve ültek, míg végül Ethan megtörte a csendet.

 – Valószínűleg téged hamar elengednek, miután rájönnek, hogy semmi közöd nincs a Hivatalhoz, és az ébereik tárgyalásaihoz. Engem pedig szeretnének majd itt tartani néhány válogatott kísérlet erejéig.

 – Nem fogom engedni, hogy…– kezdte Brian felháborodottan, de a férfi félbeszakította.

 – Nem is kell, mondtam én, hogy a terveiket véghez is tudják majd vinni? – mosolyodott el Ethan. – Már előre szóltam a Hivatalban, hogy el fognak vinni, és azt is tudjuk, hogy hova. Mivel Sallyék nem tudtak velem kapcsolatba kerülni, ezért már rég úton lehetnek, Caligo** talán már meg is előzött minket. – Brian meglepetésében szóhoz sem tudott jutni. Hatalmas kő esett le a szívéről, és hitetlenül rázta a fejét válaszul a férfi pimasz mosolyára.

 – Ezt azért korábban is megoszthattad volna velem. És ki az a Caligo?

 – Ó, majd meglátod. Ő közülünk a legtehetségesebb, a legerősebb. Elég lesz már a jelenléte is ahhoz, hogy a különleges fejlesztések emberei visszavonuljanak, és végre tárgyalásokat kezdjünk velük az éberek sorsáról.

 – És ha ennyire félelmetes ez a Caligo, miért nem küldtétek eddig oda, hogy rendet tegyen közöttük? – kérdezte szinte felháborodva. – Egyszerűen elsimíthattátok volna a konfliktust, nem? – Ethan erre nevetni kezdett, és lágy tekintettel nézett a férfira, mintha egy gyermekre nézett volna, aki fejlődik, de még sok mindent kell tanulnia.

 – Neki is fel kellett készülnie, hogy úgy mondjam. És mostanra harcolta ki magának a viszonylagos önállóságot és hatalmat – úgy beszélt, mintha valamilyen szeretett emlékre gondolt volna közben, ami valószínűleg ehhez a Caligohoz kapcsolódik. – De ennyit a mesedélutánról, lassan megérkezünk, készülj fel.

 Abban a pillanatban a furgon lassítani kezdett, majd még pár perc várakozás múlva megállt. Brian az utazás nyugalmát elfelejtve szorította meg Ethan kezét, aki nyugtató szándékkal köröket rajzolt a hüvelykujjával a másik kézfejére, és biztatóan mosolygott.

 – Nyugalom, csak pár percet kell kibírnunk. – Ez volt a végszó, ugyanis a furgon ajtaja kinyílt, Christine-t, a hallgatag társát, és egy csoport hasonlóan feketébe öltözött embert mutatva. A két férfi lábáról a beton-szerű szorítás eltűnt, Brian pedig megkönnyebbülve nyújtóztatta ki a lábát.

 – Örülök, hogy újra találkozhatunk, drágáim– szólalt meg a szőke nő a már ismert, éles hangján. – Üdvözöllek titeket a Különleges Fejlesztések és Kutatások Intézetének központjában. Vegyétek megtiszteltetésnek, hogy ide hoztunk titeket. – A két férfi szótlan maradt, és nyugodtan tűrte, hogy elvezessék. Brian megacélozta az idegeit, megigazította szemüvegét és göndör fürtjeit, majd elindult két fekete öltönyös nagydarab férfi között. Kilépve a furgonból egy alagsori parkolóba jutottak, ami hatalmasnak tűnt, majd egy ajtó felé indultak, ami, mint kiderült, egy hosszú folyosóra vezetett. Jobbra és balra is ajtók ültek a falban, legtöbbjük acélnak tűnt, Brian bele se mert gondolni, hogy mit rejthetnek. Pár perces néma gyaloglás után a folyosó elkanyarodott, előttük pedig egy nagyobb, fából készült ajtó állt, amihez Christine odalépett, és kitárt előttük.

 Egy újabb terembe jutottak, de ez hatalmasabb volt, mint a garázsként használt előző, és valószínűleg több funkciót látott el. Az egyik felében emberek különböző furcsa szerkezeteken dolgoztak, a szemben lévő oldalon válaszfalakkal ellátott apró „irodák” foglaltak helyet íróasztallal és számítógépekkel, előttük pedig egy nagy asztal állt, amit körülbelül negyven ember ült körül, akik mind feléjük fordultak az ajtó nyílásának hangjára. Christine éppen szólásra nyitotta a száját, mikor a tárgyalóasztal mögött a levegő henger alakban felizzott, szikrák jelentek meg, és pattogtak le az apró örvényről. A nő egy ijedt hangot hallatott, az asztalnál ülő öltönyös férfiak közül pedig sokan felugrottak, és az ajtó felé indultak rémülten.

 – Na, látod? Megmondtam én, hogy Caligo gyorsan ideér – jegyezte meg vidáman Ethan, Brian pedig ránézve észrevette, hogy a kettőjüket sakkban tartó férfiak mind a földön hevertek ájultan.

 – Mi a jó istent…

 – Hogy mit csináltam? Csak végre abbahagytam a színlelést, és megengedtem nekik, hogy lássák a tehetségem igazi mértékét – nevetett Ethan önelégülten, karba tett kézzel állva, Brian pedig ámulva nézett rá, és a fejét csóválta.

 – Már nem is lepődök meg. Akármikor kiszabadíthattál volna minket, mi?

 – Hát persze, ennek a bandának feleakkora tehetsége sincs, mint egy tanult ébernek a Hivatalból. De nem akartam korábban lelőni Caligo belépőjét.

 A parázshenger lassan elhalványult, és egy apró alak jelent meg mögötte, nekik háttal, és mikor megfordult, Brian döbbenten állapította meg, hogy a titokzatos Caligo egy fiatal, tizennégy évesnél biztosan nem idősebb, vörös hajú, szép arcú kislány. Az öltönyös férfiak és a háttérben dolgozó tudósok halálra váltan néztek rá.

 – Azt hiszem akkor mi itt végeztünk is, a többit hagyjuk a Hivatalra, jó? – szólalt meg Ethan, ahogy a teremben egyre több parázshenger, és egyre több hivatalbeli éber jelent meg. Az egyik hengerből egy huszonéves, sötét hajú lány lépett ki, odajött hozzájuk, és megveregette Ethan vállát.

 – Szép munka volt! Most már mehetsz haza, ezt itt mi elintézzük – megakadt a szeme Brianen, és kérdően nézett az éberre a férfi mellett.

 – Hosszú történet, Sally, majd elmesélem holnap. Sok szerencsét ehhez a csürhéhez – mondta Ethan, majd Brianhez fordult. – Akkor, indulhatunk? – a csibészes mosoly visszatárt az arcára, a zöld szemei pedig folyamatosan fel-felvillantak, gyönyörű látvány volt, Brian nem volt képes másra, mint elveszni bennük, és bólintani. Persze, akármit, akárhova, menjünk csak.

 A következő pillanatban az éber magához húzta őt a csípőjénél fogva, egy pillanatra tökéletesen mozdulatlanná és koncentrálttá vált, majd felparázslott körülöttük a levegő és egy, az előzőleg már látottakhoz hasonló hengerben találta magát szorosan Ethanhöz simulva. A levegő mintha örvénylett volna körülöttük, és pár pillanat múlva a parázslás halványult, és Brian a szeretett könyvesboltjában találta magát. Ellépett Ethantől, mert akármennyire is élvezte a kontaktust, úgy érezte, hogy mindjárt összeesik. A legközelebbi székre lerogyva nézett maga elé, mint aki sokkos állapotban van.

 – Te. Jószagú. Ég. – a férfi göndör fürtjei egyre ziláltabbak voltak, ahogy idegességében folyamatosan végigfuttatta rajtuk az ujjait, Ethan pedig odalépett, lehajolt hozzá, és a saját kezébe vette a férfi remegő kezeit.

 – Minden rendben? – kérdezte lágyan.

 – Persze, persze, jól vagyok. Épp most tudtam meg, hogy az egyik vásárlóm varázsló – ez alkalommal Ethan nem javította ki a szóhasználatát –, egy rakat hozzá hasonló varázsló elrabolt, majd egy másik rakat megmentett, élükön egy tizennégy éves gyerekkel. Ó, és ki ne felejtsem, hogy utána haza is varázsoltak – felnézett az előtte álló férfira, majd hirtelen nevetni kezdett. – De természetesen minden rendben – mondta kuncogva, megpróbálva visszafogni magát. Nagy lélegzetet vett, és tovább beszélt, Ethan pedig csak mosolyogva nézte. – Pedig én csak egy egyszerű boltos vagyok. Veszélytelen, nyugodt könyvesboltot vezetek, körülvéve a drága regényeimmel, erre meg egyetlen egy könyv miatt… – hirtelen ráeszmélt valamire, és megváltozott az arckifejezése. – A könyv! A könyv, Ethan! A kávézóban maradt, biztosan elvitték magukkal… Szerinted megtalálják az embereid? – kérdezte ijedten, a férfi pedig először zavartan nézett rá, majd nevetni kezdett, az arcán megint megjelentek a szeme körüli apró ráncok, zöld szeme pedig gyönyörűen fel-felvillant.

 – Mi is volt a cím? Teóriák a teleportálásról, ugye? – kérdezte nevetve. – Csak nem azt hiszed, hogy az valami fontos irat?

 – Miért, hát… nem ezért raboltak el minket? – Brian kezdett megint összezavarodni.

 – Nem, dehogyis! Az csak egy könyv a teleportálásról, amit te az előbb olyan szépen idevarázslásnak hívtál. Tényleg az unokahúgomnak szerettem volna megvenni karácsonyra. Teljesen véletlen volt, hogy egy időben értem ide Christine-ékkel, és hogy annyira felhergeltem őket, hogy a cselekedés mellett döntöttek.

 Brian összeráncolt homlokkal, erősen gondolkozva nézett fel Ethanre, majd a kezébe temette arcát, és belemormogta:

 – Hát én ezt nem hiszem el... – felnézett a nevetésével küszködő férfira, és elmosolyodott – Nahát, mikor is kezded el akkor a tanításomat? Kíváncsi vagyok, mégis milyen trükkökre leszek képes. Persze ez attól is függ, hogy mennyire vagy jó tanár – nézett fel kihívóan, Ethan pedig az arckifejezéséből ítélve, el is fogadta a kihívást.

 – Ha rajtam múlik, akár már kezdhetünk is.

 A leírásban szereplő idézet az egyik kedvenc írónőmtől, Footloose-tól van.

 * Edgar Allen Poe: A holló

 ** caligo: ködöt jelent latinul