Vihar-sorozat: Akár a hirtelen szélvész

Akár a hirtelen szélvész

Mivel mindig is Gwaine volt a kedvenc szereplőm a Merlin univerzumból, ezért muszáj volt nekiállnom egy szösszenet-sorozatnak, aminek minden darabjában Gwaine egyik fontos megjelenését, cselekedetét fogom áttenni a modern időkbe. Rövid, hatalmas cselekményt nélkülöző kis apróságok lesznek ezek, az esetleges fluffért nem vállalok felelősséget...^^"

Az első szösszenet mi másról is szólhatna, mint arról a bizonyos viharos első találkozásról.

Akár a hirtelen szélvész

Merlin a táncoló és beszélgető fiatalok között manőverezve próbált eljutni poharakkal teli kézzel az asztalhoz, ahol a barátai ültek. Tekintve, hogy még egy rakat törékeny holmi és kerülgetni való emberek jelenléte nélkül is könnyedén képes volt elbotlani a saját lábában, egy fűszálban, egy oszlopban, vagy esetleg egy szembe jövő idegenben… A kérdés adott volt: miért pont neki kellet elvégeznie az ilyen „piszkos munkát”? Persze, hiszen jelentkezett rá. Gwen mindig is azt mondta róla, hogy olyan, mint egy szolgáló, ha a barátairól van szó. Egy szó nélkül segédkezik, még ha a saját kárára cselekszik is – vagy motivációja ellenére a tettei nem úgy sülnek el, ahogy azt tervezte. Mint például most.

Egy karakteres, szívből jövő nevetést hallott, ami áttört a hangos zenén is. Merlin rögtön a hang felé fordult, és meglátott egy eszméletlenül jóképű férfit, csokoládébarna szemekkel, és félhosszú, hullámos hajjal, ahogy éppen a barátja szavaira reagál. Megmerevedett a lépés közben, és nem hiányzott sok ahhoz, hogy elveszítse az egyensúlyát, de szerencsére ura volt a helyzetnek. Már ami a talpon maradását illeti. A figyelme viszont elveszett a gyönyörű férfit figyelve, aki ismét hátravett fejjel nevetett fel, majd egy hajdobással kísérve rákacsintott beszélgetőpartnerére, megveregette a vállát, és Merlin felé indult. Természetesen nem közvetlenül Merlinhez, csak abba az irányba, amerre a fiú is tartózkodott – akinek ezt pár másodpercébe telt feldolgozni, és lenyugtatnia felpörgő szívverését. Ebben viszont nem segített, hogy a tökéletes férfi szeme rátalált az övére, végignézett a kőbálvánnyá vált fiún, majd elismerően elmosolyodott.

Ekkor ütött be a katasztrófa. 

Merlin ugyanis meghallotta háta mögül a már jól ismert hangot, ahogy az a nevét kiáltja. Jól tudva mi következik, a horror kifejezése ült ki arcára. Mielőtt azonban előkészületeket tehetett volna, egy súlyos test landolt a hátán, és kezeket érzett maga körül. Az eddig jól viselkedő egyensúlya eddig bírta, ez már túl nagy megpróbáltatás volt számára, és Merlin lábai összecsuklottak a váratlan súly alatt. Előrefelé kezdett zuhanni az alkohollal teli poharakat követve, amik pár pillanattal előbb engedtek a gravitáció hívásának. Ez nem is lett volna hatalmas probléma, dehogy. Csak éppen az az „előre” egy zsúfolt asztal irányában volt, a fiútól fél méterre mit sem sejtve szórakozó fiatal férfi pedig a nyakába kapta az italokat és poharakat, három társa és az asztal pedig Merlint és nem várt társát. 

-          Ember, mi a jó francot csinálsz? – hallotta a meglepődött kiáltások és üvegcsörömpölés mellett.

Amilyen gyorsan csak tudta, összeszedte magát, kibogozta a végtagjait áldozatának és támadójának végtagjai közül. Sűrű bocsánatkérések között távolodott el a csatatérré változott asztaltól, és nagy bánatára felnézve láthatta, hogy elég nagy nézősereget sikerült maguk köré gyűjteniük. Haragos arckifejezéssel fordult a helyzet okozója felé, és felkészült haragjának kieresztésére. Ez azonban hamar nevetésbe fulladt, mikor meglátta a látszólag már elég részeg, szőke hajú férfit a padlón ülve, halálra váltan meredve a kedvenc – és minden bizonyára méregdrága – ingét átáztató méregzöld foltra. Morgana, és a furcsa ízlése a koktélok terén…

A férfi nem mozdult akkor sem, amikor Merlin nevetve a kezét nyújtotta felé, csak hitetlenül bámult a világoskék farmerét tarkító sötét cseppekre, majd homlokráncolva körülnézett, mintha nem tudná, hogyan került a földre. Merlin egy nagy sóhaj után beletörődött a végzetébe, hogy már megint neki kell kikaparnia Arthurt a csúnya szituációból, és felráncigálta az igen csak súlyos férfit, az áldozatainak szitkozódása közepette. Mihelyst azonban sikerült talpra állítania, komolyra változott az arca, szólásra nyitotta a száját, de nem ért el odáig, hogy kioktassa Arthurt. A katasztrófát elszenvedett férfi és társasága ugyanis megakadályozták ebben.

Merlin bordáiba fájdalom hasított, és úgy érezte, mintha ez lett volna az utolsó levegővétele. A fájdalom helyéhez egy ököl kapcsolódott, az ököl pedig egy robosztus, igen csak mérges férfihoz.  Merlin agyában végigpörögtek a menekülési lehetőségek, már megtanulta, hogy a visszavágás számára semmi jót sem hozhat, mivel a férfi mind magasságban, mind izmosságban is bőven felülmúlta őt. Épp lebukott, hogy elkerülje a férfi ütését, mikor barna hajfürtök foglalták el a látómezejét, majd pedig beazonosította a fürtökhöz tartozó embert is – a jóképű idegen volt az, aki megállította az ütést, majd Merlin és barátja védelmére kelt.

-          Ugyan már, nyugodj le! Véletlen volt, bocsánatot kértek, nem? Senkinek sem hiányzik a balhé.

-          És neked meg mégis mi közöd hozzá? – förmedt rá a sértett – és leöntött – fél, majd úgy gondolta, hogy ezt az idegent is ellenfélnek fogja tartani, és újabb ütést irányított felé.

A következő percek Merlin számára homályosak voltak. Arra emlékezett csupán, hogy egyre több ember kapcsolódott be a kibontakozó verekedésbe, ő pedig –most, hogy már számított rájuk – gyakorlott mozdulatokkal kerülte ki a neki ártani szándékozókat. Sikerült az ütések-rúgások sűrűjéből kijutnia a bár mellé, és épp fedezéket keresett volna, mikor a már ismert jóképű férfi jelent meg előtte.

-          Idedobod azt a korsót? – kérdezte Merlint a pulton lévő, gazdája által hátrahagyott söröskorsóra mutatva, közben pedig hátradobta a haját a szeméből. A tökéletes, samponreklámba illő, csillogó fényű, hullámos haját, ami…

-          Persze, persze! – eszmélt fel Merlin, észrevéve, hogy az idegen furcsán kezdett nézni a habozása miatt, majd átnyújtotta az italt, a férfi pedig azon nyomban felhajtotta az egészet.

Pontosabban felhajtotta volna, mert mielőtt végzett, a kötekedő férfi egyik bajtársa valahogy mögötte termett. Támadni készült, valószínűleg a barátja sérelmeinek megtorlása céljából, de az csodás hajú idegen hihetetlen gyorsasággal reagált, és a másik már a földre is került. Újabb hajdobálási mutatvány következett, majd a férfi Merlinhez fordult, és csevegő hangnemben megkérdezte:

-          Hogy hívnak?

-          Merlin vagyok - válaszolt hitetlenül, összezavarodva, majd elfogadta a férfi felé nyújtott jobb kezét – a balban még mindig a félig teli korsót tartotta.

-          Gwaine. Örülök, hogy megismerhetlek…

-          Vigyázz! – kiáltott Merlin, látva hogy az előbb földre küldött férfi újra Gwaine-t vette célba, aki azonban a figyelmeztetésre megfordult, és a sörös korsót tartó kezét meglendítve fejen találta támadót, mielőtt az bevihetett volna egy ütést is.

-          Micsoda pocsékolás – sajnálkozott az üvegszilánkokra és a kifolyt sörre nézve, majd pedig Merlin felé fordult, hogy egy hatalmas vigyorral ajándékozza meg. Ezután pedig, mintha mi sem történt volna, kényelmes léptekkel sétált el a bártól, a fiú pedig csak tátott szájjal, hitetlen tekintettel nézett utána. Gwaine… Ezt az idegent nem szabad ilyen könnyen szem elől tévesztenie, gondolta Merlin, majd elindult arrafelé, ahol a még mindig tökéletes hajtincseket utoljára látta megcsillanni az emberek között.